Néhány héttel ezelőtt jártam egy előadáson, ahol azt a feladatot kapta a nézőközönség, hogy asztalaik köré csoportosulva egyénileg gondoljanak ki 3-3 olyan dolgot, amiből kettő igaz, már valóban megtörtént velük, viszont egy legyen hamis. A többiek feladata pedig az lesz, hogy ezt az egyet eltalálják. Sokszor a legbanálisabb történetekről derül ki, hogy igazak. Nagyon szeretek ilyet játszani, egyrészt azért, mert kíváncsi vagyok mások megéléseire, másrészt azért, mert van néhány sztori a tarsolyomban, amit szívesen megosztok. Ebből a játékból úgy indulok ki, hogy mindenki nagyot gondol és még nagyobbat álmodik arról, hogy mi lehetne a harmadik, amelyik hamis, remélve, hogy egyszer megvalósul, vagy épp azt, hogy nem. Megcsillogtattam hát a sztoritarsolyom tartalmát és a következőkkel álltam elő:
– Nem rég megszereztem a repülőgép vezetői jogosítványomat
– Megmásztam a Grand Canyont
– Lenyomtunk egy performanszt Kína kellős közepén egy repülőgépen
Spanyolország után Kína volt az a hely, ahol több részén is megfordultam az országnak, ide nem egyedül utaztam. Tagja voltam az egyetemi kórusnak, amelynek keretein belül lehetett jelentkezni egy turnéra. Csekély összeg befizetése után láthattuk azt az oldalát Kínának, amit nagyon kevesen: pekingi kacsával és magyar borral az asztalunkon a világ másik oldalán. Két hetünk volt arra, hogy az új világ “esszenciáját”, a turistákkal társult nevezetességeket magunkba szívjuk.
Legmerészebb álmaimban sem merült még fel az, hogy egy kb. 40 fős csapattal egyszer turnézni fogok eljönni ide.
Ahhoz, hogy a lista harmadik pontja beigazolódhasson, több órát töltöttünk Jiujiang-i repülőterén, mert a tájfun miatt a gép még az előző helyről sem tudott elindulni. Ez a várakozáson felül azt is jelentette, hogy lekéssük a következő koncertünket. Az utazások és koncertek nagyon szorosan be voltak táblázva és ebbe az összhangba a csúszás nem fért bele. Annak tudatában, hogy másnap pótoljuk, még mindig nem tudtuk mi fog történni, mikor megyünk tovább, hol fogunk éjszakázni, mit és hol fogunk enni? A reptéren elég drága megebédeltetni 40 embert.
Jött velünk egy kínai lány, aki szintén az egyetemen tanult. Felülkerekedve a helyzeten, elkezdett utánajárni a dolgoknak. Kimentünk az ellenőrzésen túlra, ahonnan indultunk, hogy az ottani ügyintézőktől kérdezősködjünk. Vagyis ő, én nem beszélek kínaiul.
Többen is csatlakoztak hozzánk a csapatunkból, majd az éhség erőt vett rajtunk és megálltunk egy helyen, ahol hamburgert és sült krumplit látva megörültünk. Feldúlt lelkünknek az ismeretlen és tehetetlen szituációban jól esett.
Vendéglátóink minden alkalommal igyekeztek a kedvünkben járni. Hotelekben szálltunk meg, ahol kaptunk reggelit, ebédet és vacsorát is. Számomra nem okozott gondot a rizs és dinnye kombó fogyasztása több napon keresztül, volt, aki viszont nem bírta és vágyott egy kis hazaira, aminek, a távolságot tekintve, betudható volt a sült krumpli is. Mindig ez fogyott el leggyorsabban. Sokféle gyümölcsöt tettek az asztalra, abból sosem volt hiány. Szóban forgó beszéd volt, hogy időközben fogyasztottunk malacorrt is, egy másik tányéron meg békák kupacára emlékeztető halmot láttam. Széles palettán tárult elénk a kínai konyha.
A lány, Sijia erre az ebédre meghívott minket. Közben sikerült elérni valakit a légitársaságtól. Azóta sem tudom Sijia mit mondott nekik, de egy idő múlva megjelent az egyik munkatársuk egy nagy dobozzal, meleg ételt hozott nekünk. A többi várakozó utas ebben nem részesült. Majd az (vezér)igazgató elnézését továbbították felénk, amitől még lejjebb csúszott az állunk.
Ki-ki hogy élte meg a várakozást. Én kicsit félrevonultam, egy széksorral hátrébb, és írtam. Szerettem volna megőrizni az emlékeket. Azóta sem tudom, ezeket hova jegyeztem fel…
Jiujiang és Taiyuan az ottani mércével kisvárosnak számítanak a maguk 4-5 milliós lakosságával, itt a turistát is kínaiban mérik. Hong Kong és Peking között ez az a két város, ahol megfordultunk. Kevés külföldivel találkoznak arrafelé, ezért elég feltűnő volt, hogy hirtelen ennyi lett egy helyen. Sokszor odajöttek hozzánk barátkozni a reptéren, az utcán. Az egyik boltban szóltak az üzletvezetőnek, majd egy csodás szelfivel pecsételtük megismerkedésünket.
Nagyon kedvesek voltak az emberek. Önkéntes diákok voltak mellettünk, ők vezettek körbe és láttak el hasznos tippekkel. Wilsonnal és Lydiaval, a Hong Kong-i és a Jiujiang-i önkéntessel barátságban váltam el. Ritkán, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Wilson a közlekedésre hívta fel a figyelmemet, amihez két hét alatt sem tudtam hozzászokni. A szabály ugyanis az, hogy nincs szabály, mész, ahogy tudsz.
Hasonló kultúrsokk ennek kapcsán azóta Marrakesh-ben ért, amiről egy következő cikkben még írni fogok. Ott néhány nap alatt sikerült megszokni.
Lydianak sokat köszönhetek. Körbevezetett minket Jiujiang-ban és eljött velünk vásárolni. Mire a kasszához érve fizettem (volna), baljósan csengett a gép, ami vizsgálja a pénz valódiságát.
Hogy ne sodródjak történetről történetre, ahogy máskor mesélés közben szoktam, megígérem, hogy erről írni fogok egy hosszabb beszámolót. Fontosnak tartom, hogy fel legyünk készülve arra, mi van, ha hamis pénz van nálunk úgy, hogy erről fogalmunk sincs. De most térjünk vissza a Jiujiang-i repülőtérre.
Időközben sem szűntünk meg látványosságnak lenni. A reptéri járókelők megálltak mellettünk, videóztak és a következőképpen konstatálták létezésünket:
A félrevonulásom közben odajött hozzám egy kislány és az anyukája. A kislány 4-5 éves lehetett vagy talán annyi sem. Megkért az anyuka, hadd csináljon velünk közös képet, mert nagyon tetszem a lányának. Aranyosnak találtam és naná, hogy igent mondtam.
Idő közben úgy tűnt, sikeresen megoldódott a tájfun-probléma és felszállhatunk a gépre, ami indulásra készen vár minket. Nem emlékszem hány órát repültünk, de többet, mint kellett volna. És akkor ráeszméltünk, hogy nem csak tovább repültünk időben, de máshol is szálltunk le.
Még mindig tombolt a tájfun, nem tudtunk irányban maradni, le kellett szállnunk. A 4 órás reptéri várakozáshoz hozzátehettünk még másfelet, amit a gép belsejében töltöttünk. Nem engedtek ki, mert nem csak nekünk, de a személyzetnek sem volt fogalma arról, hogy mikor csitul el a vihar, ami aztán engedi, hogy továbbmehessünk.
Mindenki fáradt volt és elégedetlen, a düh pedig a stewardesseken csapódott le. A leleményes magyar csapat feltalálta magát és elkezdtünk bohóckodni, amiből kialakult egy performansz. Előadtunk néhány számot a repertoárunkból, a Michael Jackson egyveleget tuti. Énekeltünk, táncoltunk, hogy felvidítsuk az embereket. Volt néhány koreográfiánk, amit az ülések között és a folyosón eltáncoltunk, amennyire elfértünk. Elképesztő volt, eget rengető érzés, amitől még mindig borsózik a hátam.
Az első ülésektől is hátrajöttek, figyeltek, hallgattak, videóztak, és mosolyogtak. A stewardessek meghatódottsága könnycseppet gördített le az arcukon. Az elégedetlenkedők felvidultak egy kicsit. Ha jól emlékszem, a pilóta is ott volt. Akkor hagytuk abba, mikor bemondták a hangosbemondóba a jó hírt: indulhatunk.
Örültünk az ott, együtt eltöltött időnek, de annak is, hogy továbbmehetünk. Ebből nagy tanulság számomra, hogy bár lekéstünk egy koncertet és rengeteg időt várakozással töltöttünk, mégis mennyi élménydús emléket szereztünk. Később kiderült, hogy “benne voltunk a TV-ben”, velünk volt tele a hírfolyam és cikk is született.
Hamarosan megérkeztünk Taiyuan-ba, már várt ránk a busz, ami a szállásra vitt. A buszból kilépve emberek sorfala fogadott, akik tartották esernyőiket, hogy az eső ne érjen minket, amíg elérjük az ajtót. Kína számomra megható és meghatározó élmény volt. Az emberek kedvességét és odaadásának emlékét felejthetetlenül őrzöm. Ez az írás remélem azokban is jó emlékeket ébreszt, akik velem utaztak.
Szóval a repülőgépvezetői jogosítványom a ludas. Ez még pipára vár. A következő beszámolóban országhatáron belül maradunk, mármint Kínáéban. Arról is lesz szó, hogyan fizettem egy országban a tudtomon kívül hamis pénzzel, ahol ez komoly büntetéseket von maga után.
Addig is kívánom a társaimnak, akikkel ezt a sztorit megéltem, hogy sose hagyjon el minket az omlós pekingi kacsa ízének gondolata és az inspiratív motiváció, amivel ezt az emléket létrehoztuk.
Üdvözlettel és szeretettel,
Wonderbug