Van bennem egy kép arról, hogy majd egyszer világgá megyek. Ez jelenti a szabadságot. Elképzelem Európát felülnézetből és arra gondolok, hogy vonattal, stoppal, gyalog, bárhogy megyek a végtelen időbe, ami magam előtt áll és arra visz az utam, amerre kedvem tartja. Nem aggódva pénz és idő miatt. Mindig így képzeltem el a szabadságra menetelt. Ezt most már egy másik aspektusából nézem.
Te mikor mentél utoljára szabadságra?
Mikor volt legutóbb olyan hét, amikor több időt fordítottál magadra és kevesebbet a munkádra? Ezek a kérdések ütöttek szöget a fejemben múlt héten. Az én válaszom: augusztus óta. Augusztusban volt utoljára olyan hét, amikor napi szintű munkabéli kötelezettségek nem nehezedtek a vállamra. Édes teher, de néha nem árt megpihenni útközben az árnyékban és a fa tövében letenni a batyunkat.
Három munkát nyomtam az egyetem szakdogaírós féléve mellett = kicsináltam magam és mostanra a coviddal kézen fogva ki is égtem szépen. A szakdogával végül nem is lettem kész. Kivettem rá pár nap ad hoc szabit, de azzal a mentális és fizikai energiaszinttel, amivel abban a pillanatban rendelkeztem, nem voltam rá képes, hogy befejezzem. Pedig a cél elérésére alapesetben elég lett volna az idő.
Néhány órát aludtam reggelente, éjszaka és napközben dolgoztam. Aztán jöttek a könnyek és a felismerés, nem fog menni. A munkát a kezdeti kitörő lelkesedésem beletolta az éjszakákba. Úgy csuktam le a laptopot, hogy már alig bírtam ránézni és hányingerem volt. Nem a munkától, fizikailag csúcsra járattam magam.
Mostanában nem a munka szívja el az energiát, sőt arra már alig marad. El vagyok szokva a pörgéstől és nagyon hamar eljön az a pont, mikor elfáradok. Egy tartály, ami mindig üres. Amit minden nap icipicit töltesz csak fel. Az első stoppos versenyemen Berekböszörménynél nagyon sok idő, hosszú gyaloglás után néhány cigány srác felvett minket, és a következő faluig vittek. Nem tudtak tovább, mert csak 500-asokért tudnak tankolni, többre nem futja nekik, de így is megálltak értünk és elvittek magunkkal. Most mintha én is csak ötszázasokért tudnám magamba tankolni az életet, és az bizony a nap végéig elég.
A héten a séta is kötelességszagú, inkább maradok bent és várom, míg a nap ébredező sugarai csalogatnak ki a puha, meleg csigaházamból. Hogy lehet elfáradni, mikor alig csináltam valamit? Úgy, hogy ki vagy merülve és töltődésre van szükséged. Mentálisan és fizikailag.
Jövő héten szabadságra megyek.
Te mikor voltál SZABADSÁGON? Munka, gyerekek, iskola. Most minden újra egy légtérbe szorul. Ha megkérdeztél volna, mit jelent számomra a szabadság, ahogy én meg is kérdeztelek titeket pár héttel ezelőtt, emlékeztek? nem válaszoltam, viszont régen biztosan olyasmit mondtam volna, amit ez a kép szavak nélkül is leír. Menni, és nem gondolni arra, hogy mi lesz, majd jön minden magától.
Ma mit jelent? Mélységek vannak távolságok helyett, tudatos levegővétel és meditálós zene, ami egyből átállítja az agyam a nyugira, a társaságok dübörgő, pezsgő zaja helyett. A nap az ablakon keresztül süti az arcom ahelyett, hogy a tenger mellől csodálnám a napfelkeltét. Most még a felkelés is nehezemre esik. A szobámat pakolom a hátizsákom helyett. A más nyelven való kommunikációt már csak hírből ismerem, teát iszom sangria, fernet vagy simán a benzinkutas kv helyett, és írok, írok és írok, ahelyett, hogy beszélnék arról, épp hol jártam, hova mennék, és hallgatnék másokat arról, hogy ők kicsodák és merre jártak, hova készülnek. És ez így van most rendjén.
*
Kicsit sem hiányzik Spanyolország, ha csak abból az időszakból válogatok képeket