Hogy ne minden a fenékig tejfelségről szóljon. Alkotói válság, köszöntelek.
Egy utazás alkalmával 2-3 nap alatt szokom meg a környezetet. Általában ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy azt érezzem, megérkeztem. Na de itt vagyok már hetek óta és nem értem, mi tartott ilyen sokáig?
Nem kell egyedül megoldani
Van egy-két olyan ember az életemben, akikkel 10-20 eltöltött perc után kivirulok. Akármilyen szürkék a hétköznapok. A barátság ezen energiája szerencsére telefonon keresztül is áramlik.
Mi az, ami miatt azt érzem, hogy valami nincs rendben? Mi visz mélypontra? Mi az, ami kizökkentene? Mire van szükségem? Sorra vettük.
Hiányzik néha Budapest, azonban azt nem kérdeztem meg magamtól, mi hiányzik belőle. Ma bekattant, mint egy AHA-pillanat. (Amikor fejbevág Heuréka.)
Az itteni korosztály felső határát súrolva velem egykorúakkal vagy fiatalabb egyetemistákkal vagyok nap mint nap. Mit csinál egy egyetemista, ha külföldi félévre megy? Tanul, bulizik és alszik. Megéltem már a bulizós éveket, így erre kevésbé vágyom. Egy csomó tervvel érkeztem ide, másfajta tervekkel. Nem találtam az inspirációm, nem volt, mi kidobott volna az ágyból reggelente.
Alakítsd ki a közeget, amiben otthon is jól érezted magad. Ez a mai napi tanulságom.
Otthon hozzá voltam szokva, hogy mindig jut időm egyedül lenni. Itt viszont sosem vagyok egyedül. Erre van szükségem. Magányra, hogy feldolgozzam mindazt, ami az elmúlt időben történt velem. A szobába bezárkózást nem számítom egyedüllétnek. Akármikor kimegyek az ajtón, van ott valaki. Intenzív évet tudok magam mögött és jól esett volna a nyári szünet. Mivel semmi pénzért nem cserélném el ezt a félévet, meg kell tanulnom a szükségleteimet észrevenni és helyén kezelni. Lelkileg úgy, mint fizikailag.
Korábban kinéztem egy kis kávézót a sarkon. A közelben rakott ki a sofőr, aki elhozott Dunedinbe. Ma mentem be először. A pultos kedves megjegyzést tett a raszta tincsemre, ezzel életre keltve engem.
A tejeskávém híg volt, a reggeli-ebéd variációmként elképzelt joghurtos gyümölcsös tál helyett pedig kaptam egy szendvicset. Valószínűleg én olvastam félre a menüt. Ez nem igazán zavart, mert finom volt és jól esett. Az ablakon kinézve a hegyeken ragadt a tekintetem. Belefeledkeztem a pillanatba. Megijedtem, amikor mellettem állt a pultos. Érdeklődött, hogy ízlik az ebéd. Végig mosolygott.
Kibontottam a képen látható piros csomagot, amit Blair, a kamionsofőr küldött el Christchurchből Dunedinbe, benne az elhagyott sapkámmal.
A pultos visszatérve elvitte a bögrémet, majd szép napot kívánt, én pedig sarkon fordulva eltűntem az utcán. Mosoly ült az arcomon, rám ragadt. Hazakanyarodtam, majd a könyvtár felé vettem az irányt. Ott töltöttem a fél napot. Nehezen állok neki tanulni, de ha sikerül, szárnyal az elmém és megállíthatatlanul jönnek a gondolatok.
Már sötét volt, amikor hazaindultam. A kijárati ajtóhoz érve megszólalt egy régi kedvenc számom refrénje a lejátszólistámon. Mint a mesékben vagy a romantikus filmekben. Ahogy a refrén első üteme kezdődött, az ajtó kinyílt előttem, s ahogy kiléptem, a szél meglobogtatta a hajamat és a szám a fülemig ért. Visszatértem.
Egy hónap után ideje volt.
Van olyan, hogy nem megy. És ilyenkor ezt érdemes belátni és elfogadni. Időt adni, magadnak.
Köszönöm, hogy itt időzöl.
Wonderbug
[A teljesség kedvéért megmutatom, ma melyik számból sikerült inspirációt merítenem. Néhány évvel ezelőtt az egyik kedvencem volt, amikor Spanyolországban éltem és azóta is hatással van rám. A reggaeton engem mindig táncra hív.]