Teljes mértékben elegem van abból, ami most van. Tedd fel a kezed, ha neked is. Hogy terveztem ezt az évet? Hát nem így.
2021-et felejthetetlen évnek terveztem. Tinikoromban mindennek adtam különleges jelentést. A 21 a kedvenc számom, így képes voltam minden hónap 21-jét megünnepelni, nem kell persze nagy dolgokra gondolni, elég volt, hogy minden hónapban volt egy különleges nap.
Bejárom majd a világot a kedvenc évemben
A ‘sweet sixteen’ óta várom 2021-et. Azóta terveztem, hogy majd bejárom a világot, ez lesz az eddigi legjobb évem, ahogy az igaz volt az összes aktuális évre, hiszen minden egyre jobb és emlékezetesebb volt. 2019 életem legmozgalmasabb, legenergikusabb, legelfelejthetetlenebb éve volt. 10 országban jártam így vagy úgy, letoltam tizenxezer km-t stoppal és huszonxmásikezret repülővel, jártam a világ végén, még pecsétet is kaptam róla. 2019, aztán ugrottunk 2021-re, merthogy 2020 mintha meg sem történt volna. Itt ülök a szobámban a szőnyegem kellős közepén egy meggysör és egy Fülöp-szigeteki dohánylevélből sodort nosztalgia-cigi társaságában, és próbálom felidézni, mi az, amit 2020 adott nekem.
Mindent és semmit. Vagy?
Hálát és ürességet érzek, amikor az előző évünkre gondolok. Gyökeret ereszthettem. Tény, hogy ezt egy világjárvány tudta csak kihozni belőlem. Olyan álmaim váltak valóra, amikhez gyökerek, stabilitás kellett. Imádom a munkáimat, de nincs már energiám, ki van ürülve a tartályom. Próbálom kielégíteni a szükségleteimet, de egy zárt közegben se levegő, se erdő nem tudja megadni azt, amihez hozzászoktam. Ami korábban a biztos megoldást jelentette, most bárhogy próbálom kiváltani, szinte lehetetlen, vagy csak ideig óráig működik.
Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ölelést küldök neked, ha hasonló cipőben jársz és hiába nyomod el, nem tudsz mást, csak várni. Nézed a híreket, vagy hallgatod a barátaidtól, mert már herótod van attól, hogy nézed a 24.hu vagy a telex vagy akármelyik egyelőre még megbízhatónak vélt hírhozó oldalt és reménykedsz, hogy talán ma. De nem.
Hova tűnt a szabadság???
El. Meg fel sem tűnt, hogy nincs. Ma háromszor húzta rám a redőnyt a testvérem, látván hogy a sötétben fekszem, pihenek, mert hogy telne másképp a hétvégém? Lassan három hónapja járom az erdőt, főzöm hozzá a kávét, gondolkodom. De ennél többet már nem tudok gondolkodni. Egyre lassabban forognak a fogaskerekeim, füstölöm el a füstölőimet, fogynak a gyertyáim. Bemennék a városba, hogy vegyek utánpótlást. Ja, de már ezt sem lehet.
Holnap hétfő. Vasárnap este van, fel sem tűnt, hogy elmúlt még egy hétvége. Mit nekünk még egy, már egy éve nem számít, hogy milyen nap van. Az utolsó egyetemi évemben nem láttam az osztálytársaimat, a barátaimat. Azt hiszem elegem van. Kiégtem. Kiégtem…
És ez teljesen rendben van
Nem jó érzés. Hazaköltöztem vidékre, ebben a helyzetben ennél jobban nem is dönthettem volna. Szagolhatom a friss levegőt anélkül, hogy maszkot kéne az orrom és a levegő közé emelnem. Üvölteni és sírni tudnék minden nap. Szerencsére tudok is.
Problémamegoldás, önismeret, mélyülés – #fuckoff
Ez mind szép és jó. 2019-ben Új-Zélandon megéltem a befelé fordulást, annyi szabadidőm adatott, imádtam. Nagyon sokat tanultam magamról. Olyan elnyomott ügyeket oldottam meg magamban, amiket elzártam egy kis sötét fiókban, mert nem volt rájuk időm, hogy feldolgozzam. Egyszerűbb volt becsukni az ajtót. Aztán erre rájött még egy félév “önismereti kurzus”, ami azóta egy évvé nőtte ki magát. Te hogy bírod?
Megszólalni sem tudok. Nem tudok mit mondani. Pedig mondanék. De nem megy, mert tudom, hogy mindannyian mondanánk, üvöltenénk, de csak annyira halkan, hogy a párnánkon kívül más nem hallja meg. Itt vagyunk egymásnak, nem kell csendben viselni ezt a helyzetet. Az egész világ csendben van, ha úgy tetszik, üvölt. Találd meg a felületet, ahol üvölthetsz. Ne tarts magadban. Hiába van szarul kezelve a helyzet, mehetnénk másik országba, ott sem lesz jobb. Ott sem. És ez az, ami most – számomra legalábbis – a legnehezebb. Máskor felpattantam egy repülőre, már amennyire gyorsan lehetett, vagy kiemeltem a hüvelykujjam az út szélén és felvett valaki, akivel arra mentem, amerre csak lehetett. De most? Teljesen mindegy hol vagyunk a világban. Sosem volt ilyen helyzet, amit együtt éltünk volna meg. Képzeld csak el milyen lesz ezután, ha végre mehetünk, találkozni az új ismeretlen ismerősökkel, az út szélén talált lelkitársakkal megismerkedni, lesz valami közös. Egy olyan sorsközösség, amit mindannyian átéltünk.
Azt gondoltam, hogy ez egy jó gyakorlóterep. Amióta utazom, sokszor szó nélkül eltűnök. Erre kaptam megjegyzéseket a külvilágtól, hogy: menekülök. Lehet, hogy így kezdődött, de azóta valami sokkal nagyobb dolog nőtt ki belőle. Menekülök, mert szó nélkül elmegyek egy probléma elől? Most mi történik? Ott oldom, élem meg a problémát, ahol vagyok. Ez a helyzet ha mást nem is, de az önismereti izmainkat durván igénybe veszi nap mint nap.
Ne menekülj
Ez nem menekülés. Ezt tanultam meg. Az utazás nem menekülés. Lehet az is, volt az is. Akárhogy is van, nem attól lesz valaki utazó, nem attól fog valaki külföldre vágyni, mert ott nem léteznek problémák. Már hogy ne léteznének?! Vagy ha léteznek, nem egy szuper út ez arra, hogy megoldjuk?
A komfortzónád legszélén egyensúlyozol egy bottal (vagy egy hátizsákkal) a kezedben, és várod, hogy mi fog veled történni. Mi olyan, önként választott kiszolgáltatott helyzetet tudsz még elképzelni, ami ehhez hasonlít? Szeretnénk messzire menni, mert vágyunk rá. Mennénk, de most nem tudunk.
Egy problémát sokkal egyszerűbb hátrébb lépve megvizsgálni és megoldani, hideg fejjel. De most a tűzben kell táncolnunk, a jéghideg vízben kapálózunk mentőmellényért úgy, hogy mindenki más velünk együtt kapálózik.
Holnap nyitva lesznek a virágboltok. Levágott virágokkal, amik szomjaznak arra, hogy levegőt és vizet kapjanak, ahogy mi is.
Ez a nap is eljött, az a nap is elfog.
Kitartást,
Wndrbg