Az előző rész elérhető itt.
Korábban még az ébresztőóra sem kellett ahhoz, hogy hajnalok hajnalán pattanjak ki az ágyból, ha napfelkelte nézésről volt szó. Most valahogy ez nem tűnt akkora motivációnak.
Közben a 10 órából 11 órás távolság lett Magyarországhoz képest. Órát állítottak. Ami azt jelenti, hogy nem három órát aludtunk, hanem csak kettőt. Vagy még annyit se. Nyár van. Elkerülte a figyelmem az eső-szél-hideg kombinációban. Szeretek a sziget nyugati felén lenni. Ott mindig süt a nap és jó idő van. Nem csodálom, hogy Queenstownból turistaparadicsom lett. Ehhez képest Wanaka egy csendes, nyugodt kisváros, ami arról a fáról híres, ami kiáll a vízből.
Na. Közben elindultunk. Három taxitársaságot próbáltunk hívni. Wanakában éjszaka egyik sem működik. Felveszik a telefont majd meglepődve kérdeznek vissza: ilyenkor? Meg akartunk spórolni hét km sétát. A hátunknak és a lábainknak egyaránt. Majd újabb hír csapta meg a folyosó szelét, ahol várakoztunk. Rájöttünk, hogy azt a szobát, ahova lerakhatnánk a zsákjainkat kicsekkolás után is, éjszakára zárva tartják. Túl sok a csillogó szemű egyén, akik ide-oda dölöngélve érzik az éjszakát. Vittük hát magunkkal az egész batyut. Tudomásul vettük, hogy ebben a városban éjszakára megáll az élet. A megállás a csillogó szemű egyénekre nem vonatkozik.
Ami ránk várt: 7 km séta, 16 km hegyi túra 1200 méteres emelkedéssel.
Megjegyzés: Wanakában éjszaka tehát nincs taxi. Háromig jár a yellow cab, utána viszont csak reggel kezdi újra. A hostelben pedig érdemes előre leegyeztetni. Így ki sem tudtunk csekkolni. Illetve ha kocsival mész, le tudod parkolni. Közvetlenül a hegy lábánál van egy parkoló. Nem nagyon tudod eltéveszteni.
A csillagos-tejútas ég alatt sétáltunk. Minden morcosságomból eredő ránc ellazult, ámulat jött a helyébe. Szédültem amikor a szemüvegben az utat néztem, ezért (is) hagytam a tekintetem az égbolton.
Éjsötét éjszaka, tele csillagokkal. Annyira gyönyörű! Bevilágították az utat, nem volt szükségünk fejlámpára. Pompásan kirajzolódott a Tejút felettünk. Nem is akartam másfele nézni. Andersbe kapaszkodtam, miközben bámultam felfele. Haladtunk előre. 7 km. Láttuk a túrázók fényeit a hegyen. Oda megyünk mi is. Mindjárt ott vagyunk.
Az elhaladó három-négy autónál bepróbálkoztunk, hátha felvesznek. Nem vettek. Elértük a túra elejét. Kivettük a hátizsákokból a fontos-hogy-kéznél-legyen dolgainkat és megtettük az első lépéseket. Egy olyan emelkedővel kezdődik, hogy azt hittem ott megvárom Anderst és inkább innen nézem a napfelkeltét, nem érdekel. Fel nem megyek. Nem bírok.
A törött lábujj miatt kiesett két hónapot ezeken a túrákon nagyon megérzem. Hatkor kezdtük. Anders átvett néhány nehéz holmit tőlem. Ennél jobban már nem is tudott volna segíteni rajtam. Őt fűtötte a vágy, hogy fentről lássa a napfelkeltét. Én kiköptem a tüdőmet. Nyugi, a végén ő is.
Ez a nyomorúságos állapot egy óra alatt megszokottá vált. Bemelegítettünk. Nem is értem hogy gondoltuk, hogy nyolc km-t megteszünk majd másfél óra alatt úgy, hogy a hegy 45 fokos szögnél meredekebben vigyorgott ránk. Tudott valamit.
Elsőre ártalmatlannak tűnt. Majd megmutatta, hogy nem az.
Nem voltunk eléggé felkészültek. Azon kívül, hogy keveset aludtunk, fejenként egyetlen pite és néhány gyümölcs volt nálunk. Ezt is éjszaka szereztük, hazafele menet. A túra oda-vissza kb. 7 órás.
A hegy tetejére felérve beláttuk a vidéket. Ugrottam egyet a kilátó legvégén. Tuti volt már, aki leesett innen. Nem valami biztonságos. Nem érdekelt, hogy fájt a lábam. Ez az egyetlen esélyem, hogy a Roy’s peaken ugorjak egyet, mert tudtam, hogy ide vissza még egyszer nem fogok jönni. Majdnem felért egy fél grandcanyonnal. Aminek a végén két órán keresztül egy helyben feküdtem.
Elő azzal az összenyomódott vajas csirkés pitével! Ilyen volt a kilátás.
Pite nélkül:
Senki nem mondta, hogy fent tél lesz. Hó helyett jó hideg és erősen fújó széllel találtuk szembe magunkat. Sokan mászták meg aznap. Gondolom mindenki hallotta a hírt, hogy ez az utolsó nyitvatartós hétvége.
A napsütésben a lefele úton néha hihetetlennek tűnt, hogy ezt az utat tettük meg sötétben. Persze fejlámpával, de akkor is. Tettünk egy órás kitérőt. Aludtunk. Itt.
Ez egy elkerített rész, ahova a birkák nem tudnak bemászni, hogy lelegeljék a sapkát a fejünkről.
Fél óra múlva napon érlelt testünk leért a hegyről. Kicsinált, de megcsináltuk.
Elkezdtünk stoppolni, egy mezítlábas kiwi bevitt minket Wanakába. Erőt merítve egy kávéból, útnak indultunk. Aztán a szokásos. Cromwellen át haza.
Itt a vége, fuss el véle.
Wonderbug
