New York belopta magát a szívembe és fészket rakott. Talán az első város, ami 7 nap alatt olyan erős benyomást tett rám, hogy komolyan fontolóra vettem a kiköltözést.
Elképzeltem, ahogy futok a Central Parkban a többi New Yorkival, hetente a világ legjobb múzeumaiba járok és thai kaját rendelek, a barátaimmal meg a tűzlépcsőn borozunk esténként, így zárva az estét, aztán reménykedünk, hogy be tudjuk utána rendesen zárni az ablakot.
A spanyolországi Erasmus-om óta nem éreztem ekkora űrt hazaérkezés után. Kiderült, hogy ezt nevezik utazás utáni depressziónak. Szóval neve is van. A repülő landolásával Csodaországból visszazuhantam a valóságba. Amit alapjáraton szintén különlegesnek élek meg, hiszen egy hónap múlva költözöm Új-Zélandra. Nem tudom mi a tökéletes, ha nem ez.
New York túlszárnyal mindenen. Azt gondoltam, hogy egy ekkora városban el fogok veszni. Mindenesetre erre számítottam a filmekből hallottak alapján és a különböző forrásokból magamra szedett információkból. Internet nélkül. Ami ehhez képest fogadott…
Az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Mindenféle ember mindenféle nyelven beszél. Hatalmas épületek, akármerre nézek. Nem is értettem, miért utálják az emberek a felhőkarcolókat. Tele van minden virágokkal és fákkal. Másfajta hangulat uralkodik az utcákon. Azt veszel fel, amit akarsz, amiben jól érzed magad, amit divatosnak gondolsz. Te magad, hogy kitűnj, ha ki akarsz tűnni. Kinézni nem fognak, legfeljebb megnéznek. Felrakhatsz kék rúzst egy átlagos hétköznap. Rád néznek, mosolyognak és azt mondják: awesome!
“Greatest city in the world” -énekelve rappelik a Hamilton musicalben. A legnagyszerűbb város a világon. Ez mindennek a teteje.
Szombat reggel lesz két hete, hogy visszajöttem. Millió évnek tűnik, annyi minden történt. Az út előtt sokat dolgoztam azon, hogy a kintlét teendőmentes legyen. A kötelezettségeknek viszont hiába mondom ezt. Ez nem így működik. Tudatosan félreraktam mindent, hogy New York-ra tudjak koncentrálni és élvezni, hogy annyit vegyek ki belőle, amennyit csak tudok. Az emléke frissen él bennem és ebből egy újabb szeletet most meg is osztok.
„Lelkünk olykor néhány órára feloldódik a szépségben. Ezek az órák, amikor valóban élünk.”
Ilyen volt az én megélésem. Arról írok, ami belefért, amit még beletennék és amire már nem jutott idő.
A legutóbbi tudósítás szerint nekiindultam Manhattannek, hogy végigsétáljam. Hétfőn este Chelsea-ből sétáltunk hazafele a főzőtanfolyamról egy darabon, amikor a sűrű programtervünket beszéltük épp át. Mindig újra kellett tervezni. Közben jutott eszembe ez az ötlet. Akkor még csak a fejemben létezett és képtelenségnek tartottam, hogy ez alkalommal összejöjjön. Így is sűrűek voltak a napok és el akartam volna kerülni, hogy ki kelljen hagynunk valami betervezettet a spontán fellángolásom miatt.
Másnapra terveztem az első napfelkeltét. Folyamatosan figyeltük az időjárás-előrejelzést, hol esőt mondott, hol jó időt. Végül a kedd tűnt az első optimális dátumnak napfelkelte szempontjából. 6- 6:30 fele kel a Nap. 4:45-kor már ajtón kívül voltam, úton a metró felé. Messze laktunk Manhattan sarkától, emiatt biztosra akartam menni és korán elindulva a metrót választottam.
Ott láttam, hogy mit is jelent a “The city that never sleeps” kifejezés (A város, ami sohasem alszik). Ugyanúgy voltak hajnalban a metrón, mint este. Mintha nem számítana a napszak. Napközben voltak forgalmasabb időszakok, természetesen. Valakinek képviselnie kell az alvó várost is 🙂
-
Szabadság-szobor, kilátás -
Manhattan
Kiérve a partra a Battery Parknál, megláttam a távolban derengő Szabadság-szobrot. A felhők körülötte kék és rózsaszín színekben úsztak. A vizet is megfestették.
Nem volt ott más, néhány futón és rajtam kívül. Egymásra mosolyogtunk. Ez a város nem azért létezik, hogy aludjanak benne. Itt meg kell élni minden pillanatot. A mosolyunk mintha ezt árulta volna el, mi tudtuk.
Miközben hasonló gondolatokon járt az agyam, egyre világosodott. Jött fel a Nap. A hátam mögül.
Hiába terveztem el, hogy a Szabadság-szobornál fogok napfelkeltét nézni, illett volna utánanéznem, hogy ott naplementét szokás. Semmi nem volt veszve. Reggel 6 óra volt. Számot vetettem, hogy megéri-e várnom még két és fél órát, mire kinyit az iroda, ahol megveszem a jegyem, átmegyek a Statue Islandre és felmászom a szoborra. Vagy elindulok és sétálok egyet. Elképzeltem, ennyi idő alatt mekkora távot tudok bejárni, ezért sarkon fordultam. Legközelebb szeretném megnézni mindenképpen, de ez most többet adott.
“Ha bele kell férnie, úgyis bele fog”
– erre sokszor gondoltam, ha valamiről úgy tűnt, hogy kimarad. Végül aztán több fért bele, mint amennyit eredetileg terveztem.
Chinatown, Highline és Chelsea, Times Square, Central Park, onnan pedig haza az Upper East Sidera, nagyjából 8 óra alatt.
Másnap felmentem Harlembe, onnan Keletről a Nyugati oldalra, Columbia University, Hudson Height, Fort George, fel Inwoodig, ahol a folyó túlpartján már ott várt Bronx. 5 órát sétáltam, majd találkoztam egy barátnőmmel, akivel Barcelonából ismerjük egymást. Látta, hogy kint vagyok és írt egy üzenetet, úgyhogy együtt regebédeltünk. Vagyis reggeliztem és boroztunk. A szöveg alatti térkép tetejéről az aljára metróztam. Ott lent találkoztunk, a Sohoban. Sosem volt még ilyen drága reggelim, de nem érdekelt. 7 ezer forint körül fizettem egy granolás müzlitálért meg a deci borért. Dollárban ha jól emlékszem 25 volt, plusz a borravaló.
Bejártam a fél várost és még mindig csak délután kettő körül járt az idő.
A terv sikerült. Teljesíthető egy nap alatt egyébként, nekem kettő lett belőle. Nagyon végig akartam menni aznap, mikor nekiálltam, de éreztem, hogy a Central Parkon már csak végigfutva lenne időm. A többi részről nem is beszélve. Kellemes volt így. Szerettem kacskaringós kitérőket tenni, éppen arra, amerre jól esett. Ha láttam valami érdekeset, azt meg tudtam nézni. A térképen feliratok jelezték, mi van a közelben. Így jutottam el a baráti találkozó előtt arra a sarokra, ahol a Jóbarátok sorozatban szereplő lakás áll. Ez egyébként ott volt két percre a reggelizőtől.
A hátizsákommal egyáltalán nem ehhez készültem még reggel. Egészen addig nem is gondoltam, hogy ezt az akciót aznap végrehajtom. Összességében (a lépésszámláló szerint) 67 km-t tettem meg azon a két napon, beleszámítva az esti sétákat is. A korai kelés nem jelentett korai fekvést, dehát ilyenkor csak az alvásból tudok elcsípni. Aludni itthon is lehet – mondom ezt néhány napig, aztán úgyis kidőlök. Az első napokba mindent beleadtam.
Megbeszéltük, hogy délután kettő körül hazamegyek. Legyen időm pihenni, készülni az operára, esetleg átmenni a Guggenheimbe (ami sajnos kimaradt), és ne a hátizsákos szerelésből kelljen rögtön átugranom az operába menős, magassarkúsba. (Bár erre az eshetőségre is fel voltunk készülve. Még azzal is viccelődtünk félig komolyan, hogy esetleg az operában kell átöltöznöm, ami elég durva lett volna. Ezeket végigjátszva a fejemben, inkább visszamentem időben a lakásba.)
Kedd este mentünk a Hamiltonra, ami esküszöm egy külön cikket érdemel. Lassan három hete, hogy láttam és még mindig tőle cseng a fülem és a lelkem. Onnan így jutottam haza:
Ledobtam a cipőimet és mezítláb sétáltam haza az éjszakában. Isteni érzés volt!
Tisztában vagyok vele, hogy Csodaországnak vannak kevésbé csodás részei is. Az utam során eljutottam Kelet-Harlembe. Amint a környék hangulatán éreztem, hogy itt valami nincs rendben, kerestem wifit, hogy utánanézzek, mire számíthatok. “High crime area”, állt több cikkben is. Ezen a területen tehát magas, ha nem a legmagasabb a bűnözés aránya. Szuper. Én meg ott sétálgattam a szoknyácskámban, offline telefonnal, a wifi alig jött be. Besétáltam pár utcát a város belseje felé. Csak az az egy utca volt félelmetes. A boltok be voltak zárva, emberek alig jártak az utcán és még egy elrozsdásodott búcsús “óriás” kerék is volt az út szélén. Nem éreztem biztonságban magam és kész voltam arra, hogyha ez így folytatódik, akkor abbahagyom a túrát, felszállok valamire és hazamegyek. Zavart volna, de a legutóbbi útjaim során is a komfortzónám határairól tanultam.
Ami belefért
Lássuk csak. Ez az egy hét felért egy örökkévalósággal: 2 előadás a Metropolitan Operában (La Traviata, Die Walküre), 1 Broadway show (Hamilton), két napfelkeltét megnéztem, végigsétáltam Manhattan-en és a Brooklyn hídon, főzőtanfolyamon vettünk részt, kétszer voltunk a Metropolitan Múzeumban..
Amit még beletennék
Erre az a válaszom, hogy mindent és semmit. Azt gondolom, hogy kimaxoltuk és végül túlteljesítettük az elképzelt tervünket. Talán egyetlen egyet hiányolok, ki- és felmennék a Szabadság-szoborba.
Kitalálod és a város felülír.
Valamiért vissza kell jönni. New Yorkba is, és a Wonderbugra is, ugyanis azt érzem, hogy mérhetetlen mennyiségű cikket tudnék erről az élményről írni.
Jó szárnyalást kívánok a gondolataidnak és azt, hogy mindig legyen olyan részük, amik távol vannak a Földtől 🙂
Üdvözlettel,
Wonderbug