Kalandos Új-Zélandra érkezésem történetét a következő linkekre kattintva tudod elolvasni: itt és itt.
Vasárnapra terveztük az indulást, ezért felpakolva érkeztünk az új magyar barátokhoz szombaton házibuliba. A 75 és a 35 literes jóbarátaim is jöttek velünk. Az activitys éjszaka után matracokon és a kanapén aludtunk, hogy együtt maradjunk. Tábori hangulat lepte el a szobát. Esti meseként pedig a Rendíthetetlen Ólomkatona járt.
Felébredve a szobában rend volt és mindenki indulásra készen állt. Mindenki, kivéve engem. A porszívó hangjára sem szippantott ki az ágyamul szolgáló kanapéról.
A hazafele úton elmentünk megnézni a helyi vásárt. Később pedig egy határozott döntésnél fogva Kornéllal megbeszéltük, hogy hétfőn most már tényleg el fogunk indulni.
Tele volt Aucklanddel a fejem
Hétfő reggel. Már hatkor fent voltam. Mit nekem ébresztőóra, a buzgó vérem úgysem hagy ilyenkor aludni. Az ablakból néztem a napfelkeltét. Az első Új-Zélandi napfelkeltém. A kedvenc természeti jelenségem vagy hogyishívjákom. Megbabonáz, megnyugtat és akkora lendületet képes adni, hogy az az egész napomra hatással van. Kezdtem tehát a Nappal a napom.
Elköszöntünk még sötétben Gábortól meg Paulitól és a fiától, Thanetől. Hallottuk, ahogy elhajtanak a motorral. Hálás vagyok nekik azért az első hétért, amit adtak nekem. És Istennek, a sorsnak vagy az univerzumnak, amiért velük összehozott.
Megpakoltuk a hátizsákjainkat. Minél többször pakolom be, annál gyorsabban fejlődik a logisztikai érzékem, ami ahhoz kell, hogy minden kis helyet kitöltsek/minél több dolog férjen el ugyanakkora helyen. Beraktunk valami pakolós zenét, miközben a Nap egyre erősebben sütött, bevilágítva a szoba árnyékos részeit.
A korábbi cikkekben többet is megmutattam a Pihán készült képeimből. Hatással volt rám az a hely. Az első Új-Zélandi óceánélményem volt. Alig egy éve, hogy a Csendes-óceán másik oldalán is beleléptem a vízbe San Fransisco partjainál. Ott azt éreztem, hogy görcsbe rándul a lábam a hideg víztől.
Ahogy a homokot felmarkoltam, azt éreztem, itt van a kezemben Új-Zéland. És most eljött az ideje, hogy többet is lássak belőle.
Az útra, kifele
A stoppolás értelmet ad az utazásnak és aki próbálta, azt gondolom, hogy most helyeslően bólogat. Én gyerekkorom óta erre vágytam. Mint a nagyok, akik semmitől sem félnek és semmi nem akadályozza meg őket. Oda mennek, ahová csak akarnak. De mindig féltem. Erősen tartott a blokád a fejemben, ami odáig sem engedett, hogy elképzeljem, milyen is ez. Csak azt tudtam, hogy veszélyes. Arra sem volt indíttatásom, hogy elképzeljem, a hüvelykujjam kitétele után mi fog történni. Azóta több ilyen blokádot ledöntöttem, amik mások félelmeiből építkeztek. Rájöttem, hogy azok nem az én félelmeim. Például miért megyek úgy külföldre, hogy nem beszélem a nyelvet? Mi fog velem történni, jajj. És mi történt? Semmi. Azon felül, hogy felejthetetlen, a személyiségemet meghatározó élményeket és barátokat szereztem. A félelmeket hangoztatók többsége még nem járt (egyedül) külföldön.
Az első stoppolás óta bárhova utaztam, levakarhatatlan voltam az utakról. Pénzbelin kívül a valódi értéke sokkal komplexebb élményt jelent. Úgy kiállok az út szélére, hogy azon kívül, hogy szeretném leinteni a következő autót, semmi más tervem nincs. Nincs semmim egy hátizsákon kívül és így is túlélek. Azt az 5 napot úgy éltem meg, hogy nem tudtam, mikor fogok legközelebb ételhez jutni vagy hol lesz éjszakára szállásom. A minimalizmusom bugyraiban turkáltam.
“If you never go you will never know. (Ha nem indulsz el, sosem fogod megtudni.)”
Ez a mondat mantraként hangzott fel a fejemben. Mi a legrosszabb, ami történhet? Az, hogy szabadtéren kell aludnunk a tél közepén? Vagy nem jutunk ételhez? Ez a mai világban nehezen elképzelhető. A szabadtéren ragadás végül többé-kevésbé szándékos módon megtörtént.
Az első fuvarunk a szomszéd volt, aki kirakott egy benzinkútnál, biztatva minket, hogy majd onnan jönni fog valaki és hamar kijutunk a városból. A következő kirakott a piros lámpánál a főút kellős közepén. Majd kicsit odébb a zebra előtt várakozóhoz pattantunk be, amíg tartott a piros lámpa. Természetesen az ő engedélyével.
Alig fértem be a hátamon lévő hátizsákkal. Az autópálya szélén rakott ki minket, úgy, hogy a soksávos úton át kellett sétálnunk, a jó irány fele haladás reményében. Izgi volt. Megjegyezném, hogy az első tanács, amit kaptunk, az volt, hogy autópályán NE. Otthon is tilos, Új-Zélandon is tilos. Mindenesetre nem lehetetlen, ha van egy jó leállósáv a közelben és szorult helyzetben vagy.
A képzeletbeli iránytűnkön beállítottuk az irányt Rotorua felé. Később megmosolyogtam a hátizsákomon csimpaszkodó valódi iránytűt. Még sosem használtam, de azért ott lóg már egy éve.
Az autópályáról kimentő sofőrünk korgó gyomrunk enyhítésére tett egy rövid kitérőt ezen a helyen. A csirkés burger jó volt. Annyira, hogy végül újabb ajánlását megfogadva Taupo fele vettük az irányt.
Hegyek vannak mindenhol. És a legjobb, hogy a kocsiból is élvezheted a látványt. Hamilton – Cambridge – Liechfield vonalon haladva Dee Cee, a mezítlábas, mély hangú sofőr kocsijában töltöttük az aznapi utolsó kilómétereket a cigarettafüstös hátsó ülésen.
Aranyember. A családja már várta haza, de minket akkor is elvitt még a Huka Falls-i vízeséshez. A parkolóból hallani lehetett a zúgást. Ez a vízesés fogadott:
A kilátóhoz érve megáztunk, esett az eső. Rajtunk kívül állt ott még valaki, aki felénk fordulva kérdezte: “Ti is magyarok vagytok?”
István pont Aucklandbe tartott, ahonnan Melbourne-be repülve részt vett a Rubick-kocka világbajnokságon. Azt sem képzeltem, hogy van ilyen. Zseniális! Hát még az, hogy a világvégén összetalálkozunk. Azóta láttam, hogy ügyesen játszott. A következő verseny pedig Dunedinben lesz, ahol most lakom. Mi ez a sok egybeesés?
Nagy örömök között elköszönve a mezítlábas sofőrünkkel újra útra keltünk, átvitt Taupoba, ami “csak tíz percre van onnan” – kocsival. Itt mindent kocsiidőben mérnek, ne tévesszen meg. Nagyok a távolságok, a tömegközlekedést megtapasztalva pedig mindkét kezem összeteszem a budapestiért. A 3500 forintos diákbérlet árából itt egy szomszéd városba tudsz kb. eljutni.
Ha korábban beérünk, elvitt volna hálózsákot venni, ugyanis nem készültem erdőben alvásra. Egyre világosabbá vált, hogy erre már pedig sor fog kerülni. Kornél hajthatatlan volt, én meg élveztem a komfortzónámon kívüli létet. Eszem ágában sem volt hostelt keresni, bár meg-megfordult a fejemben, nehogy valami nyavalyát összeszedjek a hideg miatt.
A boltok 5-kor zártak. Nem baj. Megoldjuk máshogy. Kornél egy egész katonai főhadiszállással készült.
Dee Cee kirakott a parkolóban, onnan pedig nekiláttunk megkeresni a vulkán energiája által geotermikusan fűtött termál “medencét”. Majd ott lezuhanyozunk. Fejlámpát fel, sötétedett.
Te megőrültél, hogy az erdőben akarsz aludni?
Kint jéghideg, a vízben jó meleg volt. Ezt a hőmérséklet váltakozást Aucklandben elkezdtem megszokni. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Fél vagy talán egy óra után kezdtünk szédülni, de olyan jól esett a meleg termálvíz. Az éles sziklákon összevágtam magam. A nyomai még mindig a lábamat és a talpamat díszítik.
Fűtött öltöző nem volt. Oldd meg, hogy megszáradj. Alvásra alkalmas helyet kezdtünk aztán keresni. Már teljesen sötét volt. A csobogás és az öltözőkből kiszűrődő fény árulta el az irányt, amíg a fejlámpámat meg nem találtam. Hideg eső esett ránk közben.
Az erdőben minél beljebb haladtunk, annál meredekebb volt a talaj. Hova lehet itt akasztani a függőágyat úgy, hogy a reggeli kómában elfelejtve a mélységet ne zuhanj le? Találtunk egy jó helyet.
Kornél 40-50 kilós batyuja olyan kincseket rejtett, amikkel az Antarktiszon sem fagytunk volna meg. Mire felépítettük a bunkert, mindketten elfáradtunk. Hosszú nap volt. Álomra hajtottuk a fejünket a függőágyban és vártuk a reggelt. Ez volt az első alkalom nekem, az erdőben a függőággyal. Mindig is ki akartam próbálni.
Az új komfortzónán kívüli élmény reggel elfeledtette velem, hogy megörökíthettem volna a pazar szállásunkat, így a képzeletedre bízom.
Megjegyzés: Azóta tudomást szereztem róla, hogy a szabadkempingezés be van tiltva. Kijelölt helyeken lehet sátorozni.
Visszatekintés
Nem tűnik nagy kunsztnak, hogy kitettem a hüvelykujjam az útra. Ezt fizikailag nem nehéz kivitelezni. Egy jó hely kell, ahol kezdheted. Titokban hónapok óta képzelegtem erről. Viszont volt bennem egy érzés, ami azt mondta, hogy úgysem fogom. Ez a hang mindig ott van, de egyre halványabb hangon szól.
Most úgy örülök, hogy ebbe nem törődtem bele. Amikor jöttek a kérdőjelek az egyik oldalról, az agyam megválaszolta őket a másik oldalról. Az a fele, ami mindig belevisz az ilyenekbe. Ilyesmire mondjuk még nem biztatott soha. Azóta abba sem hagyja.
“Nem fogsz úgy hazajönni, hogy ne változtál volna meg.”
Ez mindig így van. 260 kilómétert hagytunk aznap magunk mögött, 260 kilóméternyi emlékkel lettünk gazdagabbak. Erre vágytam. Valósággá vált.
Napi büdzsé: a tíz vagy tizenöt dolláros (kétezer forintos) csirkésburger. Járt hozzá sült krumpli is.
Télen. Lestoppolni Új-Zélandon. Pipa.
A következő rész október 6-án érkezik.
Wonderbug