Úton van a következő kaland

Feltorlódott utolsó napok, baráti és családi búcsútalálkozók. Utolsó szippantás a budapesti levegőből, első az Új-Zélandiból.

Ülök felette már pár napja és gondolkozom hogyan adjam át. A magyarországi utolsó napok (vagy inkább hetek) nagyon mozgalmasra sikeredtek. Tetőzött az ügyintézés is, de sokkal jobb volt az, hogy akivel csak tudtunk, még összeültünk egy valamire.

Voltak last minute találkozók is, amiket különösen imádtam. Egyik percben még az Akvárium meleg vizében lógatom a lábam Budapesten egy sörrel a kezemben a nyári napsütésben, a következőben egy kanapén ülök, s egy pohár bor társaságában vitatjuk az élet nagy kérdéseit, mielőtt elutazom. Aznapra az a kanapé lett az otthonom.

Felkeltem a következő reggelen, mint más átlagos napon. Jegyezte meg a kedves barátnőm: “Mintha nem is a világ másik felére készülnél”. Táncoltunk egyet a kávé után (ő biztosan táncolt, én lehet, hogy csak néztem), összeszedtem a dolgaimat és elpakoltam a hátizsákomat. 11 órám volt indulásig.

Még néhány last-last minute találkozó. Útba ejtettem a külügyminisztériumot és az állatorvosi egyetemet is, aztán szereztem egy BUDAPEST sapkát – ez volt az én hungarikumom, amit egy kamionban elhagytam útban Wellington felé. Szerencsére a sofőr elkérte a számomat, hogy jelentkezzek, ha megérkeztem, így a sapi is vissza tud hozzám kerülni. Na de nagyon előre szaladtam..

Szerettem ezeket az utolsó pillanatos találkozókat. Sokat jelent, hogy sokat jelentek. Emiatt is voltak bennem vegyes érzések. Szomorúság, kérdések, izgatottság. Miért is akarok innen elmenni?

Teljesnek éreztem az életem, támogató barátokkal voltam körbevéve. Minden jó helyen volt, egyensúlyban. Állandó hálát éreztem. Budapest egy jó bázis. Néhány órányira lakik a családom. Erre utazok 18 ezer km-t, hogy mindettől a lehető legtávolabb kerüljek.

Isztambulban megtaláltam Magyarország legjobb stopposversenyének, a Hungarohitchnek szórólapját. Volt belőle négy is. Kéred?

5 hete volt a stoppos verseny, ami megbolygatta az életem. Rá egy hétre elstoppoltunk Ausztriába a Rothko kiállítás miatt, utána pedig már Pestre is stoppal jártam otthonról. Egy utat megtettem vonattal, majd halkan megfogadtam, hogy ezentúl amikor és ahol csak tudok, stoppal fogok járni.

Hirtelen értelmet nyert a belföldi utazás. Amikor busszal vagy vonattal utazom, akkor általában zenét hallgatok, olvasok, alszom és ezt így egymás után, attól függ, milyen hosszú az út. Stoppoláskor nincs alvás. Izgalom van. Ki vesz fel, meddig visz, mit mesél, én mit mesélek el, onnan hogyan tovább?

Lehetetlennek tűnő stoppolás Tatabányán Budapest felé. Ezt a csokit a sofőrtől kaptam, aki Abdától elvitt Tatabányáig.

Elterveztem hát, hogy Új-Zélandon is stoppolni fogok, miután véget ér a félév novemberben. Megnyugtató volt, hogy legalább elképzeltem. Megvalósítani úgysem fogom. Gondoltam még akkor.

A kaland elkezdődött. Sokkal hamarabb kimentem a reptérre (bkv-vel), mint szoktam. Este 8-kor indult a gép, 4-kor már kint voltam. Egyedül akartam lenni. Fáradt voltam és kimerült, talán kicsit sírtam is. Nehéz volt a táskám, a reptér tele volt emberekkel.

Nyugalomra vágytam és arra, hogy a check-in megnyíljon és leadhassam a nagy hátizsákomat. Egy 75 literessel és egy kicsivel jöttem, ami 35 literes lehet.

A lelkes útitársaim

Általában ha utazom valahova, a kicsit viszem magammal. Mivel most tanulni indultam, több dolgot is bepakoltam.

A hátizsákok tartalma

A reptér alsó szintjén láttam néhány szabad helyet. Ott aludtunk egy éve a Balaton Sound fesztivál után, mielőtt utaztam az USA-ba.

Korábban elképzeltem ezt a pillanatot, ahogy összeszorult szívvel érkezem és alig várom, hogy felszálljak és az ablakon bámuljak ki, miközben úszunk a felhők között. Ebből most semmi nem volt meg. Aludni akartam és egyedül lenni.

A Türkish Airlines-szal utaztam egy átszállással Isztambulon keresztül Bangkokba, onnan pedig a Thai Airlines-szal.

Isztambulban egy kicsit megzavarodtam. Lehet, hogy a bor teszi. Át kellett sétálnom a reptéren és pont odaértem, mire elkezdődött a beszállás. Volt két órám átszállásra, de a budapesti járat megcsúszott és a kettő órából kb. másfél maradt. Bangkokig kb. 10 órás út következett.

Az ablak és egy gyönyörű kékes zöld szemű thai hölgy között töltöttem, akivel jókat beszélgettünk. Mosolygós volt és be nem állt a szája.

Bangkok elvarázsolt engem.

4 órás átszállásom volt, talán még több. Kényelmesen átjutottam a határon, majd valami befészkelte magát a fejembe. Ha az egyik legkedvesebb barátnőm Aucklandben van és hónapok óta nem láttuk egymást, én miért akarok egyből továbbmenni Dunedinbe?

Beszéltem vele és az unokatestvéremmel is telefonon, hogy legyen realitása a történetnek és ezt adják bele ők, mert nekem elment az eszem. Megvan a repjegyem Dunedinbe és azon gondolkozom, hogy nem használom fel. Tudtam, hogy a barátnőm ugyanazt fogja gondolni, mint én, ezért kellett valaki, aki két lábbal áll a földön. Ez a valaki azt mondta, hogy: CSINÁLD!

Úgy meglepődtem. Ha még ő is ezt mondja, lehet, hogy nem akkora őrültség. Igaz, az őrültség része talán az volt, hogy stoppal akartam megtenni azt a távot, ami repülővel két óra lett volna, 1500 km. Szerinte már akkor elment az eszem, amikor beadtam a jelentkezésemet Új-Zélandra, szóval adjak bele mindent, ha már itt vagyok.

Könnyű szeretni, nehéz búcsút mondani.

Szeretek úszni a flow-ban és most is reméltem, hogy történni fog valami, amiből tudni fogom, hogy ez a helyes út, erre kell mennem. Vagy nem, és akkor még mindig fel tudok szállni Aucklandben a gépre.

A barátnőmmel megbeszéltük, hogy mindenképpen kijön Aucklandben a reptérre és ha csak egy sziára is, de összefutunk. Addig még volt 11 órám dönteni, plusz a 4 órányi átszállás, aminek csak az elején jártunk.

És akkor nagyon érdekes dolog történt.

Az egyik padon feküdt egy fiú. Nagyon erősen és határozottan nézett rám, amikor elmentem mellette. Később a telefonon lógtam az unokatesómmal és mondtam neki, hogyha valamilyen úton módon kiderül, hogy ez a fiú is Aucklandbe megy, akkor azt jelnek veszem és maradok.

Addigra már 75%-ig biztos voltam abban, hogy maradok, de az őrültség-faktort le akartam tudni egy még őrültebb dologgal, azzal, hogy egy idegenre bíztam a döntést.

Hozzátartozik, hogy eszem ágában nem volt odamenni hozzá. Ha ez egy jel, akkor ki fog derülni. Letettem a telefont és a következő pillanatban ott állt mellettem ő és magyarul kérdezte, hogy “Te is Aucklandbe mész?”

Ekkora pacsit még nem adott az univerzum. Szóhoz sem jutottam. Amint meghallotta, hogy magyarul beszélek, arra várt, hogy rakjam már le a telefont.

Meséltem neki a tervemet. Közben a szálláson is agyaltam és hogy ezzel a kitérővel mennyire raknám csődbe magam. Az idő miatt is aggódtam. Csütörtökön landoltunk Aucklandben, másfél héttel később pedig hivatalosan kezdődik a szemeszter. Oda fogok érni?

Felajánlotta a szállását, mert egy barátjához ment ki. Pontosabban szólva egy barát barátjához.

Ennél szürreálisabban és tervezetlenebbül nem is alakulhatna. A repülőn koccintottunk egy gintonikkal és kezdetét vette a 11 órás út Aucklandbe, ahol a történet további csavarokat vett.

Luca ott várt a reptéren. Akkor már sejtette, hogy ketten megyünk.

Megálltunk egy kis pihenőre Aucklandben. Luca, Viki, Kornél

Még folytatom.

Wonderbug

290

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük