Bízz a vakszerencsében és élvezd a bizonytalanságot

Sokféle járművel utaztam már és ezek alapján az a tapasztalatom, ahogy mindenki másnak is, aki előszeretettel alkalmazza, hogy a stoppolás a legalaposabb megismerési módja a helyi kultúrának és embereknek. Hiába beszélek róla, az a helyzet, hogy ezt csak akkor fogod tudni megtapasztalni, ha beülsz valaki mellé vagy felveszel egy stoppost.

Veronai kamionos napfelkelte

Barcelonából hazajövet megkérdezte az egyik sofőr, hogy mit láttam az országokból, amiken keresztül jöttem. Ausztria, Németország, Olaszország, Franciaország. Nem sokat, épp eleget. Az az út másról szólt. Időre mentem és jöttem. Négy nappal így is tovább maradtam.

Új-Zélanddal megtelt a “képtár” a fejemben, néhány héttel korábban értem haza. Azt gondoltam, hogy most egy ideig elég a menésből, kicsit otthon maradok. De rájöttem, hogy csak másra vágyom mint a városnézés. Míg ott kint az autópálya egy kétsávos utat jelent, ami átmegy a kis falvakon is és közben a hegyekről belátod a városokat, amelyek mellett elhaladtok, Európában (főként) a kamionban ülve áthelyeződik a fókusz a bal oldalamon ülő személyre. Egy kamionos ülésből egyébként még többet is lehet látni, mert magasabban ülsz.

Összeszedtem néhány dolgot.

A stoppolás előnyei (számomra):

  • Jobban bírom a hideget
  • Megtanultam hat órát egy helyben ülni és órákon keresztül kitartani a kezemet, mert nem akarom feladni az eredeti elképzelést, hogy nem veszek igénybe más tömegközlekedési eszközt
  • Hordozom magammal az útlevelem mindenhova, ki tudja mikor lesz rá szükség
  • Könnyebben kapcsolódom másokhoz
  • Gyorsabban felismerek egy helyzetet, könnyebben kérek segítséget
  • Fejlődik a nyelvismeret és inspirál arra, hogy otthon is nekiálljak tanulni, hogy legközelebb minél többet tudjak megszólalni a nyelven, amin a sofőr beszél
  • Rugalmasabb lettem a tervezést illetően és tágul a komfortzónám

Belém ivódott az élmény annyira, hogy ha kamiont látok, nyújtózik a nyakam. Látni akarom a rendszámot, hogy honnan jött és mosolyra fordul a szám. Barcelonában egyik nap elkapott a rossz kedv és az autópálya látványától elnevettem magam.  Aztán röhögtem magamon, hogy ez csak egy autópálya. Ez mindent megér.

Autópályán ne stoppolj. Stoppolj mellette! Olaszország.

A hátrányait és veszélyeit ketté szedném.

A hátrányok:

  • 4.000 km után elkezdett fájni a gerincem. Legközelebb majd beiktatok egy kis tornát a megállóknál.
  • Ki tudja hol fogsz aludni. Egyik nap haladtam 750 km-t, másnap csak 30-at.
  • Evés, ivás: valami mindig van nálam, hogy ne a benzinkutas szendvicsen éljek. Közben nem szoktam egyébként sokat enni. Vizet is mindig hordok magammal, van egy fém kulacsom, amit bármelyik benzinkúton fel tudok tölteni.
  • Zuhanyzás: Előre foglalt szálláson nem kérdés. Vannak olyan benzinkutak, ahol kb. 3 euróért tudsz zuhanyozni. Különben meg rajtad múlik. Egy friss és üde stopposnak mindig örülnek.
Boldogsághormon 2+3 óra várakozás után két órás séta közben

A veszélyeit bárki el tudja képzelni, aki hallgatja a híreket.

15.000 km alatt három negatív élményem volt. És ezek nem akkor fordultak elő, mikor egy vagy két napra össze voltam zárva valakivel.

Ennyi sofőr után már vártam, hogy történjen valami. Az első néhány hónappal ezelőtt Új-Zélandon az őrült sofőrrel, aki 200-zal ment a másik oldalon.

Nagy port kavart, amikor a legutóbbi pécsi utamról írtam. Kaptam hideget és meleget. Most volt először negatív felhangja, ezért most ezzel szeretnék foglalkozni. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam rajta.

Beigazolódott, hogy hibázhatok és veszélybe sodorhatom magam. Minek vagyok felelőtlen? Mindenki megmondta, hogy ez veszélyes, most megkaptam. Miért is nem közlekedek normálisan? Nőként veszélyes. Utólag ne hisztizzek. Beigazolódott a félelem, hogy van itt mitől tartani és nem csak mendemonda. Tessék abbahagyni amit csinálok. Miért kísértem a sorsom?

Először is, nem gondolom, hogy az élet bármely területén van olyan dolog, ami 100%-os biztonsággal megélhető kockázat vállalása nélkül. Ha igen, akkor nem lehet valami izgi. Külföldre se kell ahhoz menni, hogy kiraboljanak vagy fizikailag bántsanak. Ettől függetlenül remélem, hogy a legcikibb sztorim az lesz, hogy kifogy a filctoll.

A kamionossal, aki “eljött értem Svájcba”, mert a GPS-e rossz fele vitte. Relatív 🙂

A Sasadin, Pesten két órás szétfagyás után megállt egy lány és kérdezte, hogy miért stoppolok, nem veszélyes? Mi lesz, ha kirabolnak vagy elrabolnak? Ezzel a kérdéssel nem tudok mit kezdeni. Mi van, ha beléd megy valaki az autópályán? Annyi baleset van. Mi van, ha valaki a piros lámpánál feltépi a kocsid ajtaját és kirabol? Mi van, ha sétálsz az utcán és valaki megkésel? Akkor mit csinálsz?

Értem, hogy én ülök be a kocsiba és ez egy plusz veszélyforrás lehet. De volt, amikor a stoppolás megszokott volt. Nem hinném, hogy a 21. században gonoszabbak lennének az emberek. Többen engedhetik meg maguknak, hogy saját autójuk legyen, így a stoppolást felváltotta egy sokkal kényelmesebb lehetőség, amivel háztól házig tudsz közlekedni. A buszozás és vonatozás sem drága, repülővel pedig sokszor kevesebb pénzből kihozol egy külföldi utat, mintha kocsival mennél. Arról nem is beszélve, hogy a Budapest-Barcelona út három óra repülővel, nekem négy napig tartott.

De…

…nem kellett jegyet váltanom, sorba állnom, kilóra mérnem a bőröndöm és izgulnom, hogy megbüntetnek-e, ha kicsivel több lett. Nem kellett azon se izgulnom, hogy bírni fogja-e a telóm akksija, hogy bemutassam a jegyem vagy hogy elfelejtem-e, esetleg elhagyom-e a kinyomtatott jegyem. Hogy a fejem felé is pakoltam egy táskát (ettől mindig paráztam, hogy ott hagyok majd valamit).

Imádtam repülni, nem akarom teljesen kizárni. Mindig gyorsabban dobogott a  szívem, amikor gyorsított a repülő és készült felszállni. Egy három órás úton simán rá voltam tapadva az ablakra, hogy nézzem a felhőket. De most egy ilyen három órát úgy érzem, hogy sokkal tartalmasabbá tesz az, ha megismerek közben egy új embert. De inkább többet. Nem vagyok odakötve az üléshez (kivéve biztonsági öv), bárhol kiszállhatok, ha megnéznék egy helyet.

Szükség van az előre tervezésre és a biztonságra. A mindennapjaim során számomra is fontos és megszokott, hogy van egy tervem. De rájöttem, hogy így élem meg a szabadságomat. Ez az én utam, amivel együtt vállalom a bukásaimat is.

Van egy tervem, ami inkább elképzelés, így nem stresszelek azon, hogy összejön-e, mert ha nem, akkor is tök jó dolog alakulhat belőle. Hagyok teret az új dolgoknak. Hagyom, hogyha Győrből Pestre mennék fel, még kitérünk Pápa felé, mert a sofőrnek arra van dolga és így meghosszabbítjuk a másfél órás utat öt órássá. Hagyom, hogy megálljunk a Huka Falls vízesésnél, mert ez volt a tervük és ez a fél órás kitérő ezt adta:

Ehhez a vízeséshez kétszer is sofőr által jutottam el.

Kicsit visszatérve. Utólag mérgesebb voltam, mint akkor a kocsiban. Nem éreztem őket veszélyesnek, csak marhára pofátlannak, hogy ki a fene engedi ezt meg magának, hogy engedély nélkül hozzáérjen valakihez. Persze lehettek volna veszélyesek is. Nem rendeztem jelenetet. Bent voltam még a kocsiban és minél egyszerűbben szerettem volna kijutni.

Ami felháborított, hogy egy nyomós okot vártak magyarázatul, hogy miért nem akarok “dolgozni”.  Egyiküket sem érdekelte, mikor azt hoztam fel mentségemül, hogy van barátom. Utólag nagyon mérges voltam, hogy miért gondoltam, hogy egy ilyen indokot kell kreálnom. Miért nem elég az, hogy nemet mondok?

Tessék, itt van a veszély, a bizonytalanság, a “valami”, ami falat állíthat, ami megakadályozhat attól, hogy folytassam. Nem fogok megállni. A visszafele úton két sofőr fordult vissza azért, hogy felvegyen. Egyikük ezt mondta: “Tudom, hogy megköszönöd, de az a helyzet, hogy én is szeretném megköszönni, hogy beszálltál hozzám.”

Életem legnagyobb élményei és a személyiségemet leginkább formáló történések most nem léteznének.

Utólag annyit tudok tenni, hogy beszélek arról is, ami nem jó. Eddig csupa pozitív tapasztalatot osztottam meg, itt volt az ideje az ellenkezőjének is. Az a helyzet, hogy ez nem tudja felülírni a lényeget. Nem vagyok felelőtlen. Itthon is bármikor leléphetnék úgy a zebráról, hogy zenével a fülemben nem hallom, ha valaki nekem jön. De nem így kell hozzáállni. Jó, ha ilyeneken is izgulunk, de ez nem akadályozhat meg. Különben nem fogunk előrébb jutni és soha nem fog megvalósulni, amire vágyunk. Én erre vágyom.

Megismerni még több embert, még több történetet, még több nyelvet beszélni és még több kilómétert megtenni.

Minden út előtt földbe akar gyökerezni a lábam. Pláne, ha még ismeretlen, nehezen teszem meg az első lépést.  De ha az már megvan, senki nem állíthat meg. Én sem magamat.

Milánó melletti benzinkúton, ahol kb. 4 órát vártam. Aznap este meglett a spanyol fuvar.
298

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük