Kastélylátogatás a félszigeten

Néhány hét városban töltött idő után már nagyon vágytunk a csavargásra. Csurom vizesen látogatást tettünk az Otago-i félszigeten. Hazastoppolva megemlékeztem.

Mindennap a hegyeket néztem. Elképzeltem, hogy ott vagyok és nem csak az utcáról bámulom őket. Megérett az idő arra, hogy elhagyjuk a várost.

A Campus, ahol mindennap sétálok

Egy szombati napra terveztük a túrát. Bármi történik péntek éjszaka, korán fogunk kelni. Az efféle utak erre jó motivációk.

Kinéztünk a Pinapple track nevű túraútvonalat. Három óra alatt gyalog oda lehet érni. Ebédre ott leszünk, megállunk egy kicsit, aztán visszajövünk. Gondoltuk.

Délután ötkor lemegy a nap, szóval ha későn kezdjük a túrát, az szívás, mert sötétben sok mindent nem fogunk látni. Elszántan zártuk az estét. 5 óra volt felkelésig.

Ébresztő

Az ágyam közvetlenül az ablak alatt van. Felültem, elhúztam a függönyt. Kinéztem rajta. Szakadó eső és egyben az eddigi legborúsabb időjárás nézett vissza rám. E reggeli bizonytalanságban ágyban maradva messengeren küldtem egy üzenetet lakótársamnak, aki a mellettem lévő szobából válaszolt. Átgondolva a lehetőségeinket, mivel mindketten menni akartunk, a visszaalvás nem volt opció.

Változtatnunk kellett a terven. Felkaptuk a hátizsákokat, az esőkabátokat az ebéddel együtt és a közeli félszigeten kötöttünk ki. Gyalogoltunk, majd végül busszal érkeztünk meg. A buszsofőr találomra mondott egy összeget az út díjaként, kifizettük. Nálam sosincs készpénz, legalább nála volt. A bankkártyában hiszek, olykor tévesen. Ahogy most is.

Valahol itt rakott le a busz.

Itt mindig mindenhol, az egész országban építkezések folynak. Félsziget Dunedin mellett.

Highcliffhez szerettünk volna feljutni, a félsziget egy magas pontjára, hogy elkapjuk a látványt, amit már oly sok képen láttunk korábban. Az út, ami felvitt volna oda, a térképen létezett, a valóságban nem. Na meg persze nem gondoltunk bele, hogy a köd nem csak lentről takarja el a hegycsúcsokat, hanem felülről is.

Ez az eset kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor New Yorkban rossz helyre mentem napfelkeltét nézni.

Később úgy véltük, megtaláltuk. Felmásztunk a “főút” szélén egy csúszós szakaszon. Láttunk egy ösvényt. Követtük. Ide vezetett.

Nem volt hova tovább menni, teljesen benőtte a növényzet. Visszafordultunk, le a sáros, csúszós részen. Kilyukadtunk a főúton. Újratervezés. Zsebre raktuk a telefonjainkat, amik már úgyis közel álltak a beázáshoz. Jobbra vagy balra folytassuk? Menjünk jobbra. Ezzel eldőlt, a terveinkkel szemben nyert a spontaneitás. Hurrá!

A lakótársamnak eszébe jutott, hogy a közelben van egy kastély. Azt megnézhetnénk. Az a “közel” is még néhány kilómétert rejtegetett magában hegynek felfelé.

Útközben bementünk ebbe a botanikus kertbe:

Tél van és zöld minden. 5 fok alá nem szokott menni a hőmérséklet.

Követtük a táblát a kastély felé, amely ilyen utakon vezetett.

Amerre a szemünk ellátott, köd volt és eső. A hegyek elrejtve a ködfelhők mögött. Akadt emellett is szemrevaló látvány.

Induláskor nagy magabiztossággal lépdeltem bele a tócsákba a vízálló bakancsommal. Nem kellett volna. Ekkortájt már a bakancsom, a nadrágom és a sapkám átázott. Zavart, de jó volt újra kint lenni a természetben.

Hirtelen jött fuvar

Felfelé haladva a hegyen 100 méterrel előttünk megállt egy autó. Háromszor kihajolt belőle egy nő, háromszor felénk kiabálva. Háromszor ebből nem értettünk semmit. Sanszos volt, hogy fuvart kínálnak.

Egy házaspár Kanadából. Most Aucklandben élnek, a hétvégére jöttek le, nyaralásnak cseppet sem nevezhető telelésre. Házassági évfordulójukat ünnepelték. Ugyanoda tartottak, ahova mi is. Zuhogó eső elől menekülve jutottunk be az épületbe, amelyet Új-Zéland egyetlen kastélyaként emlegetnek.

A Larnach-kastély története röviden

Az oroszlánszobrokkal őrzött épület különleges történetet tudhat magáénak. Tele szerelemmel, intrikával és fájdalommal. Elmesélem röviden.

William Larnach, üzletember és politikus, építtetett egy kastélyt. Privát rezidenciaként szánta magának, ahol a hétköznapok elől elvonulhatott. “The Campnek” hívta (A tábor). Egy Dunedin-i banknál dolgozott. Idővel részvényes, majd bankigazgató vált belőle.

A sikerek azonban visszafordíthatatlan nehézségekké alakultak. A bank összeomlott, s vele együtt Larnach pénzügyei is romokban hevertek valahol a bankszámlája mélyén. Visszavonult a társadalom szeme elől, bezárkózott a kastélyba.

Háromszor házasodott. Első két felesége, akik közül a második féltestvére volt, elhunytak. Egy évre átment Ausztráliába, majd ismét visszatért. Újabb politikai sikereket ért el. A harmadik házassággal pedig úgy tűnt, visszabillent az egyensúly az életében. Majd kiderült, hogy a szeretett Constance viszonyt folytat az ő legfiatalabb fiával. Larnach szívbemarkolóan hányatott sorsát megszakítva elővette a revolverét.

Az elvonulás és megnyugvás céljából létrehozott támogató búvóhely azóta is ott áll a félsziget tetetjén. A toronyból belátni az egész tájat, ahogy óceán és hegy érintkezik.

Megrendítő volt hallani a történetet. Azóta egy másik család tulajdonában áll a kastély, akik mindent megtesznek azért, hogy visszájára fordítsák a megváltoztathatatlan történetet. Aznap a hangulat a történelmet igazolta. Borús volt az idő, sötét és szomorú. Két gyönyörű fa állt a ködben, amiket az udvarból kiinduló botanikus kertből vettünk észre. Vak háttér, csak a két fa állt a köd előtt.

Mire körbejártuk, én már fáradt voltam, éhes. A cipőm, ruhám csurom vizes. Anders viszont megállás nélkül arról beszélt, mennyire tetszik neki  látvány. Lehet, hogy nem látjuk a csodálatos, horizontig táguló tájat, mégis van benne valami szép. A kastély aznap nekünk egy másik oldalát mutatta.

Kemény nappal a hátunk mögött a házaspár levitt minket a hegyről és a kezünkbe nyomtak egy tíz dollárost. Kétezer forintnak megfelelőt. Semmi készpénzünk nem maradt és sötétedett. Vártunk az utolsó buszra, ők pedig szerettek volna  hozzájárulni ahhoz, hogy épségben hazajussunk.

Vizesen a buszmegállóban, álltunk, vártunk. Még egy óra. Jó, ennyit nem fogunk várni. Stoppoljunk haza.

Anders várta, hogy jöjjön még az előző busz, biztos csak késik. Kocsik sem jöttek, nem hogy a busz. Jó, hát akkor stoppolj -mondta. Viccből kitettem az ujjamat a láthatatlan forgalomnak. Jött egy autó. Nem hogy jött, de meg is állt.

Gyerekdalokat hallgatva repített minket haza a főút, ahol a szombatot töltöttük. A lakótársam a következőt tanulta ezen az úton:

Ha elhagyott az emberekbe vetett bizalmad, menj el stoppolni és visszakapod.

 

Erre a kilátásra vágyom, amióta Új-Zélandon jár az eszem. Egyszer úgyis látni fogom, addig még veszek néhány levegőt.

 

Wonderbug

Fotó: https://www.reddit.com/r/newzealand/comments/9rocmv/dunedin_been_named_as_the_most_beautiful_city_and/
945

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük