Ez a néhány szó dobogott a szívemben, amikor életem legőrültebb kalandjába vágtam bele. Öt nap alatt 1500 km-t stoppoltam Új-Zélandon, keresztül szelve az északi és a déli szigetet.
A repülőből elénk táruló Auckland látványa feldobbantotta bennem azt az érzést, amit indulás előtt elképzeltem. Rögvest kiment az álom a szememből. Ez a megérkezés azt jelentette számomra, hogy elkezdődik az az út, amire hónapok óta vártam. A fűszerezését pedig csak most kezdtem megbolondítani.
A reptéren Lucával egymás nyakába borultunk. A nevemet felírta egy kis táblára, úgy várt. Tudtam, hogy maradnom kell. Pár nap. Majd meglátjuk mi lesz.
Kétnapos repülőút után nem sokra vágytam. Szükségleteim kielégítésére, egy zuhanyra. Luca hostelében megengedték, hogy lepakoljunk, amíg megnézzük a várost. Ebbe belefért a zuhany is.
Auckland felfedezése
Belvárosi séta után vonatra szálltunk, hogy kimenjünk a város nyugati részébe, Hendersonba a szállásadónkhoz. Ez a hely vált otthonunkká a következő napokra. Gábor, a hostunk már a vasútállomáson várt.
Megismerkedtünk a lakótársakkal. Ők voltak Pauli, a dj és a nagydumás kisfia. Igazi egyéniség volt mindkettő. Paulitól hasznos tanácsot kaptunk a jetlag ellen.
“Felkelés után állj ki a napra, ez belekattint az időbe.”
Nagyon tetszett, ahogy ezt megfogalmazta: It clicks you into the time. Másnap végül alvással próbáltunk tenni a jetlag ellen, hosszúra nyúlt az éjszaka. Egyszer ki fogom próbálni, hogy igaz-e.
Azt gondoltam, hogy a világ végén nem fogok magyarokkal találkozni. Majd arra eszméltem, hogy tele lett a ház. A szülőföldtől lévő távolság egyenesen aránylik a házban található pálinka mennyiségéhez = magyar vendégszeretet, melyet már első este átéltünk. Gábor ismeri a környéken élő magyarokat és a nála töltött hétvége alatt mi is megismerkedhettünk velük.
Az Aucklandben töltött idő alatt bejártuk együtt a nyugati partot.
Piha Beachen kezdtük.
Egy másik napon Muriwai Beachen a fűben bóbiskolva néztük a naplementét.
Új-Zéland belém ivódott és nem hajlandó távozni. A naplemente gyönyörű, a fű puha és kényelmes, a horizont végtelen.
Az óceán hangja és a Nap sugarai simogatnak, ahogy vörösen tűnnek le a kék égen az óceán mögött. Álomba ringató.
Mi lesz Dunedinnel?
Mindeközben nem hagyott nyugodni a gondolat: hogyan fogok lejutni Dunedinbe. Aggódtam. Időről időre átfutottak a gondolatok a fejemen. Oda fogok érni, mire kezdődnek az órák? Lemaradok bármi fontos dologról? Mennyire helyén való így megérkezni egy egyetemre?
Újra telefonos segítséget kértem, ami a következőt búgta a fülembe.
“Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.”
Felcsendültek a csengettyűk a fejemben. Szabadságérzetet és zavart keltve. Na jó, de mit akarok?
Becsuktam a szemem és kinyitottam a szívem. Megpróbáltam minden aggályomat elengedni, az akadályokat megsemmisíteni a fejemben és megtalálni azt, ami ezek mögött van.
Sokszor volt szó róla, hogy többen indulunk útnak. Északra vagy délre. Kocsival, busszal vagy stoppal. Veszünk kocsit vagy bérelünk. Sosem született döntés. Vajon miért nem tudunk dönteni?
Napokba telt, de megtaláltuk a válaszunkat. Azért, mert mindegyikünk mást akart. Máshova, másképp, több-kevesebb idő alatt eljutni.
Korábban megszületett a fejemben egy hosszú út gondolata, amit a szemeszter végére tartogattam. Végigstoppolni Új-Zélandon. Ezt akartam, de féltem. A távolság 1500 kilóméter. Még sosem mentem párszáz kilóméternél messzebbre, azt is Magyarországon.
Elképzeltem, mi történhet. Tudtam, hogy nem fogok lemerülni, nem fogok éhezni. Nem kell aggódnom semmi miatt. Megtehetek bármit. Megtehetem azt, amit szeretnék. Megengedem magamnak, újra.
Kezembe véve a lehetőséget, hagytam, hogy az elmúlt napok sodrása vigyen tovább magával. Belevágtam életem legőrültebb kalandjába. Egy dolog lebegett a szemem előtt: érjek le hétvégéig Dunedinbe.
Hétfő volt.
Találkozunk a következő cikkben!
Wonderbug